wunderbike

Tegnap elkezdtem szétszedni az ellopott hátsókerekű montimat. A fékek leszedésekor döbbentem rá, hogy egész jól lehet vele illusztrálni, hogy az MTB-s fékrendszerek honnan indultak és hova jutottak. A példa pedig az XT család lesz, mely a csúcskategória alatt tanyázik egyel, szóval ami újítás történik, az szinte mindig ide csorog le az egyébként megfizethetetlen XTR-ből.

Kezdjük is az első generációval, a Canti fékekkel. A képen látható darabok 1991-ből származnak, ennél a kezdeti modellnél még a hátsó féktestek hagyományos geometriával rendelkeztek, csak az elsőnél használtak fordított L alakú testeket. Az ereje már itt is brutális, erősen behúzott féknél lazán ki lehet állni egykerékre.

A következő nagy ugrás a V-fék volt, mely először 1996-ban érkezett meg az XT családba, az XTR-rel egyidőben. Emellett egyből megkapta a párhuzamos húzásra képes mechanikát, melynek segítségével a fékbetétek egyidőben és megfelelő szögben érték el a felnit, így egyből rendelkezésre állt a maximális fékerő. Mellesleg ezek a féktestem máig a bovdenes felnifékek királyai és könnyű súlyuk, illetve jó sártűrésük kapcsán a könnyű terepen versenyzők kedvencei.

Ezután már kevesebb idő kellett a következő nagy ugráshoz, mely bemutatta, hogy a Shimano nem szarral gurigázik, 2000-ben ugyanis bemutatták az első XT tárcsaféket, ráadásul egyből négy dugattyúval. Általában kisebb, de már pártíz lóerős motorokon szokott ennyi dugattyú lenni, a bicikliknél csak egy, vagy kettő. De megcsinálták, aztán pár év múlva abba is hagyták, de a lelkünkben örökké elni fog.

A Totalcaron sikerült találni a következő, természetesen az MTI által leközölt valamit. Éljen, a tudósok ismét bebizonyították, hogy aki kerékpárra ül és közlekedni szeretne, az pillanatokon belül meghal. Már várom amúgy azokat a helikopterből ledobott zongorákat, melyeket bicikliskereső-automatikával látnak el és lesújtanak a városi kerekesekre.

Magában a szösszenetben amúgy a szokott érvek hangzanak el, minthogy a város büdös és az elbaszott kerékpárosnak jobban fáj a baleset, mint a karambolozó autósnak. Erről eszembe jut az Adidas dezodor, mely jobban dezodorál, mint egy csuklószorító. Természetesen. Az óvszer pedig jobban véd a nemibetegségek ellen, mint egy tehén.

Furcsa amúgy, hogy a városi kerékpáros közlekedés kapcsán mindenkinek egyszeriben kompenzálóláza támad. Ha kerekes az illető, próbálja megindokolni a környezetvédelemmel, vagy éppen az egészséggel, míg, ha ellenző, akkor elsősorban a balesetveszély kerül szóba, illetve a sebesség. Arra senki nem gondol, hogy lehet csak úgy menni, hogy az ember eldönti, hogy ezentúl kerékpározik, mindenféle kifogások és mellébeszélés nélkül. Nem olyan nagy bűn az, mintha az ember KDNP-s létére szeretné a szexet.

Egész tűrhető kis greenwash kampányt csinál a MOL, van benne minden, mi szem-szájnak ingere: kerékpáros család és zöld tájak, továbbá olajipari munkások és diploma, talán csak a kirügyezett Exxon Valdez hiányzik belőle. Ebben eddig semmi furcsa, a citromos, alkoholmentes sör (ilyen állat pedig nincs, a sör alkoholos és sörízű) óta már meg lehet szokni, hogy biciklivel mindent el lehet adni, ami meglepett, az a történelem leghülyébb szlogenje:

Téged mi hajt?

Inkább megismétlem, hadd egye be magát az agykéreg alá, hogy ott fejtse ki pusztító hatását:

Téged mi hajt?

Akkor válaszolok is, kedves kreatívok: engem például a rossz csapoltsör, meg a szilvára ivott tej. És itt most inkább beillesztem a filmecskét és elnémulok, mert ami ezután jön, az nem tűr nyomdafestéket, pedig csapoltsört sem ittam.

Ritkán kerül szóba film a blogon, többek között talán annak is köszönhetően, hogy az autókkal, vagy a motorokkal ellentétben az emberi hajtással rendelkező kétkerekűek nem annyira izgalmasak, főleg, hogy viszonylag ritkán robbannak föl. A címben említett moziban viszont enélkül is elég szórakoztatóak.

Tulajdonképpen alapmű, mely sok ember gyerekkorát átszőtte, viszont nekem valahogy kimaradt. Szovjet kempingem volt, úgyhogy nem is csodálkozom rajta. Mostanában viszont igen sok kerékpárral kerülök napi kapcsolatba, így sikerült hozzájutni ahhoz az 1985-ös RWC-hez, mely szerepelt már itt a blogon is. Miután fölújítottam és megcsapott a nyolcvanas évek szele, tudtam, hogy meg kell nézni.

Az elhatározást idővel tett is követte, mely némileg késlekedett az időhiány miatt, viszont ma végre sikerült megtekinteni a művet. És tetszett. Annak ellenére, hogy a történet bárgyú, a fiatal Nicole Kidman pedig annyira nem jön be. Viszont a hangulat nagyon jó és érdekes nézni, hogy a nyolcvanas évek BMX-ei milyenek voltak. A mai, minden felhasználásra külön biciklit, külön vázgeóval és alkatrészekkel építő trend helyett a nyolcvanas években inkább az általános felhasználás számított elsődlegesnek.

Ez jól látszik a filmben szereplő bicikliken is, melyek nem nagyon térnek el egy Csepel, vagy bármilyen egyéb, korabeli eszköztől. Vékony acélcsövek, viszonylag magas építésű vázak és a túlépítés hiánya jellemzi őket. Érdekes belegondolni, hogy az elmúlt majd harminc évben hogyan változott ez meg, főleg, ha Dirt bicikliket veszünk alapul. Ott már szinte triálosan alacsony a váz, emellett viszont iszonyatosan vastag csövekkel operál.

Érdekes, másfél órás visszatekintés volt a múltba, mely kicsit fátyolossá tette szemem és elgondolkodtatott, hogy mennyit változott a világ. Mind a bicikliépítésben, mind pedig a civilizációt tekintve. Ajánlom.

Sok esetben előfordul, hogy szeretett biciklink bedöglik, vagy éppen csak szeretnénk beállítani rajta valamit. Ez viszont az esetek nagy részében nem történhet kézzel, így még a legalapabb műveletekhez is szükség van némi szerszámra. Persze el lehet vinni a kerékpárt szervizbe is, viszont általában két elvégzett művelet után visszajön az eszköz ára.

Talán a legfontosabb egy normális imbuszkulcskészlet, mely iránti vágyunkat legegyszerűbben egy bicskaszerűen nyitható és zsebben hordható szerszámmal lehet kielégíteni. Talán az egyik legmegfelelőbb megoldás a Tesco-ban található, ezer forint környéki áron. Van rajta egy csillagcsavarhúzó, egy hagyományos lapos csavarhúzó és imbuszok kettestől nyolcasig. A tízes maximum kazettatestek leszereléséhez jó, azt pedig feltehetően nem sokan fogják otthon csinálni.

A másik alapvető pont a csavarkulcs, melyből érdemes valahol vásárolni egy készletet, elsősorban olyat, melyben van tizenötös kulcs, ami főleg akkor jön jól, ha a kerekek nem gyorszáras rögzítésűek. Ezen szerszám esetében érdemes óvakodni a zsebkészletektől, mivel fontos a szár, hogy nyomatékot lehessen kifejteni meghúzáskor. Egy ilyen készlet, melyben általában hatos-nyolcas mérettől huszonkettesig vannak a kulcsok, kábé ezerötszáz-kétezer forint.

Kevés olyan rész van egy biciklin, melyet ne lehetne szerelni ezzel a kétféle szerszámmal. Emellett még érdemes lehet beszerelni egy nagyobb, állítható fogót, mely csőkulcs, vagy papagájfogó névre hallgat, sok esetben hasznos lehet. Ezzel a készlettel viszont a fékbeállítástól a váltóállításig mindent meg lehet csinálni, kezdőknek bőven elég. Később pedig, ha már megvan a kellő tapasztalat, akkor jöhetnek a célszerszámok, melyek mindenképpen kelleni fognak.

Az alábbi monti tulajdonosa feltehetően drágának találta a pálcás sárvédőket és emellett elutasítja a kólásüveg és a gyorskötöző használatát. Így fogta magát és saválló acélból, vagy bádogból csinált magának egy eszköt, mely feltehetően nehezebb, mint kerékpárja, viszont a sár már akkor is megijed tőle, ha meglátja.

Érdekes politikusportrét fest a következő kép, mely ismert kezek alkotása és a politikust ábrázoló szobrot próbálta emberközelibbé, illetve beiciklisközelibbé tenni. Tökéletes blogrestart, kommentár nélkül:

Az előző posztban végigvettem az agyfékeket, melyek közül akad örök darab és karbantartásigényes, de fejet letépő lassítást okozó is, ebben viszont a felnifékek jönnek. Nagy előnye ennek a féktípusnak a kis súly, az olcsóság, továbbá az egyszerű szerelhetőség. Hátrányuk viszont a kisebb fékerő, továbbá a nagyobb karbantartásigény, amely elsősorban a felni hibáira való érzékenységből fakad.

Vágjunk is bele az első delikvenssel, a patkófékkel, mely feltehetően az első biciklis fékrendszer volt. Itt két főtípussal lehet szembesülni, méghozzá az egyszerre mozgó fékpofák száma szerint: van egy -és kétforgáspontos. Az egyforgáspontosnál az egyik oldali szárny mozog, mely elérve az abroncsot, odanyomja a másikat is. Mint az egydugattyús tárcsánál. Kétforgáspontosnál a pillangó együtt mozog, egyszerre érve el a felnit. A kétforgáspontos modernebb, viszont bonyolultabb. Előnye a pontos beállíthatóság, hátránya a súly. Ezeket a fékeket elsősorban országúti kerékpárokra szerelik és versenyzésre termettek. Egy versenyen pedig viszonylag keveset kell megállni, ami sajnos meg is látszik, mivel ezek a legyengébb eszközök. Persze lehet kapni olyat, ami majdnem olyan jól fog, mint egy V, csak éppen hidraulikus tárcsa árban.

A második típus a villaszárra szerelhető fékeké. Ezek voltak a mountain bike-ok fékei a tárcsák előtt. Az első ilyen fék a cantilever (kanti), melynél az összekötő bovdent középről húzza a fékkar. Beállítani kicsit nehézkes, viszont jó féktesttel elég kellemes lassulást lehet elérni. Cyclocross gépeken a mai napig használják, mivel nem feszíti annyira a villát és a vázat, mint a véfék.

Mely a  leggyakoribb féktípus, holtversenyben a kontrával. Szintén Shimano találmány, szerencsére még a szabványok kora előttről. Itt a két féktest párhuzamos a küllőkkel és a bovden a tetejükön keresztül húz. Kevésbé merev, mint a kanti, viszont a fékhatás jobb, a nagyobb erőkar miatt. Ebbe a kategóriába tartozik a crosscountry versenyzők egyik kedvence is, a párhuzamos húzású V. Itt a fékpofa párhuzamosan mozog a felnivel, már a fékezés első pillanatától százszázalékos teljesítményt nyújtva. Súlya talán ennek a legkisebb, emellett a betét ehhez a legolcsóbb, így ez a leginkább ajánlott általános fék hobbicélra.

És végül, de nem utolsó sorban jöjjön egy igazi állat, a hidraulikus felnifék: elsősorban triálosok kedvelt fegyvere, viszont megtalálható néhány túrakerékpáron is. Párhuzamosan mozgó pofák, speciális szerelés és sok olaj jellemzi. Használata mellett kötelező a fékmerevítő, mivel úgy játszik a vázzal és a villával, mintha papírból lennének. Szinte egyedül a Magura gyártja őket és elég drágák, áruk egy kerékre a harmincezer forintot is elérheti. Nagy előnyük, hogy felnifékben nincs jobb, hátrányuk a drága betét, illetve a néha elpukkanó fékcsövek.

Ebben a két cikkben sikerült végigvenni az elterjedtebb féktípusokat, viszont a választáshoz nem sok segítség jött. Elsősorban azt fontos eldönteni, hogy mire kellenek. Ha csak menni, akkor egy agyváltós-kontrás, vagy pedig egy véfékes-szabadonfutós gép tökéletes a mindennapi használathoz. Persze az sem mindegy, hogy a vázon milyen előkészítés van, országútinál szinte az egyedüli opció a patkófék. Ha pedig versenyre kell, akkor mindig a helyzethez illőt érdemes választani. Könnyű terepen a véfék akár húsz-harminc dekával is könnyebb a tárcsánál, ráadásul jobb a sártűrő képessége is. A tárcsának viszont nincs konkurense, ha lassításról van szó. Nehéz ügy, azt tudom javasolni, hogy biciklivásárlás előtt kell megfontoltan dönteni és akkor nem érhetnek meglepetések.

Mióta feltalálták a hajtást, azóta meg is kell állni valahogy. A kerékpározás elején, mikor a vázak csak a futás felgyorsítását szolgálták, addig egyszerű történet volt: le a lábat és már be is következett a lassulás. Később azért, ahogy képbe jött a pedálozás, egyre újabb és újabb eszközök jelentek meg a bicikli lefékezésére.

A fékeknek alapvetően két fajtájuk van: a felnifék és az agyfék. A felnifék karok segítségével nyomja rá a fékpofát az abroncsra, ilyenek a patkó -és kantifékek, továbbá a legnépszerűbb, a V-fék. Agyfékkel a kerék agyát lehet megfogni, ennek legismertebb fajtái a tárcsafék és a kontra. A mai posztban velük fogok behatóan foglalkozni.

Kezdjük is talán a legnépszerűbbel, mely nem más, mint a kontra. Itt a pedál hátrafelé tolásával képződik a fékerő, mellyel akár blokkolni is lehet a hajtott kereket. Előnye az egyszerűség és a karbantartási szükséglet minimális volta, egy kontrás hátsóagy akár ötven évet is elmegy különösebb szervizelés nélkül. Hátránya viszont az adagolhatóság hiánya, illetve a hosszabb fékezések során föllépő melegedés. Általában hagyományos bicikliken, illetve agyváltósokon lehet fölfedezni. Szabadonfutóval értelemszerűen nem kompatibilis.

Dobfék: ritka madár, elsősorban régebbi bicikliken. Nem zavar sok vizet, sem fékerő, sem karbantartás szempontjából. Általában rögzítőelemek meglétét kívánja a vázon, ennek hiányában különféle bilincses felfogatásokkal lehet próbálkozni. Sok mindent nem lehet elmondani róla, ugyan olyan, mint az autóké, csak kisebb.

Tárcsafék: elsősorban a downhill szakág igényei hívták életre, az egyik legerősebb létező fékrendszer. Létezik mechanikus (bovdenes) és hidraulikus (olajos) verzió, egytől négy munkahengerig. Egy munkahenger esetén az egyik fékpofa fix, a másik, mozgó nyomja hozzá a tárcsát. Több henger esetén a két pofa együtt éri el a féktárcsát. Előnye, hogy független az időjárástól, szinte mindegy neki, hogy esik -e vagy süt, mindig ugyanúgy fog. Egyedül a sarat nem szereti, ilyen helyzetben nagyon gyorsan kopik a betét és el is dugulhat. Mellette szól, hogy képes megállítani egy hetvennel száguldó, riderrel együtt 100-110 kilós tárgyat, méghozzá rövid idő alatt. Hátránya az ára, illetve a súlya, emellett városban teljesen fölösleges.

Görgősfék: valahol félúton van a dobfék és a tárcsa között, itt kis görgők szorulnak a helyükre fékezés közben. Ereje a jobb véfékeket közelíti, viszont cserébe közel a kontra igénytelenségével szolgál. Hátránya a súlya és kerekenkénti húszezer forint körüli ára, továbba a speciális felfüggesztések szüksége a vázon. Általában drága agyváltós gépeken lehet látni, tulajdonképpen a tökéletes városi fék lehetne, ha nem kerülne annyiba, mint egy bicikli, illetve nem csak a Shimano gyártaná.

Az agyfékek megannyi előnnyel rendelkeznek, az egyik legfontosabb talán az, hogy függetlenek a felnitől, így nem koptatják szét azt, illetve nem kell szenvedni a nyolcasokkal. Emellett viszonylag kevés karbantartással is örökéletűek. Viszont minden komolyabb típushoz külön felfüggesztés kell a vázra, emellett nem is olcsóak. A tárcsafékeknél pont a karbantartás ára (drága betét, hidrósnál drága olajcsere) lehet visszatartó erő, viszont egy jobb hidraulikus képes akár egy elefántot is megállítani.