wunderbike

Becsapós cím, mivel a típusból feltehetően készült párezer darab. Amiben viszont különleges, hogy át lett alakítva, így ejtő helyett most pályapapucs büszkélkedik rajta. Mivel egysebességesnek készül, ezért nem lesz rá szükség többet váltóra, így bátran vágtam bele az átalakíttatásába, mely után végre rendesen meg tudtam feszíteni a láncot. Az ejtőpapuccsal ugyanis az a gond, hogy nem engedi előre-hátra mozgatni a kereket, így maximum akkor lehet jó lánchosszt kihozni, ha a szerencse mellénkszegődik. Most nem történt ilyen, viszont egy huszáhegesztéssel megoldódott a probléma. Emellett a projekt jelenleg béta kettes állapotánál tart, még csak halványan dereng a fény az alagút végén, viszont biztos vagyok benne, hogy ha egyszer kész lesz, akkor az egyik legjobb biciklimet fogom tulajdonolni.

Annyira friss, hogy még gőzölög, kis 54-55-ös Bianchi országúti váz, elég patkány állapotban, viszont igazán reklámáron. Egyik kedves ismerősnek lesz belőle fixi, ha majd a kerék és a nyeregcső is megkerül. Sajnos van rajta pár kellemetlen rozsdafolt, illetve a villa és a stucni kicsit egybe van rohadva, viszont összességében véve tetszik. Amúgy a gyártási idő nagyjából a hetvenes évek közepe-végére tehető, legalábbis a matricázásból és a márkajelzésből ennyit sikerült leszűrni. Ha jó lesz, jó lesz.

Lassan ellepik az albit a kerékpárok, per pillanat a szobámban van három és egy váz, de lakótárs is fölhozta eszközét, így már a fürdőszoba is benépesült. Szaporodnak.

A képek persze a szokásos telefonos minőséget tükrözik, ez egy ilyen szakma. Viszont kezdjük is a szárítómmal, illetve vállfatartómmal, az egyeneskormányos KTM fitnesszel:

Aztán jön két monti, az egyik a karbon projekt, a másik egy Xt-s CroMo Nakita, mely monoblokkcserére vár, aztán pedig remélem eladom.

És a végén lakótárs csotrogánya:

Tömegek valának.

És ez a jól végzett munka rutinból szenvedésbe lépett át, köszönhetően a régi technikának. Lényegesen kellemesebb sajtreszelővel maszturbálni, mint ezeréves országúti fékkart összerakni. A régiek ugyanis úgy gondolták, hogy nem kell a bilincsre integrálni azt az anyát, ami tartja a fékkar csavarját. Ennekutána minimum sztárnőgyógyásznak kell lenni a csavar betekeréséhez.

Próbálkozom a restarttal, főleg, hogy most a hétvégén sikerült végre félig-meddig összerakni a karbon egysebis montit, éljenek a szörnyek. A videó meg roppant hangulatos, főleg, hogy nagyon szeretem az AKPH-t, emellett meg ezen a környéken lakom. Mondjuk nem hiába nincs benne a Népszínház utca, az biciklivel konkrétan járhatatlan.

Az elhatározás megszületett, az idő csodás, új biciklink pedig már a spájzban van. Eljött az idő az első, tétova körök megtételére a városban, mely  igazából lényegesen könnyebb, mint elsőre gondolnánk. Először, gyalog belenézve a forgalomba persze nem így tűnik, engem például hosszú évek után is elfog a félelem, ha gyalog vagyok. Elég csak belenézni a Hungária-Kerepesi kereszteződésébe és az érzés mindenképpen elönt. Viszont ugyanott biciklivel menni már nem jelent szellemi megterhelést.

Fizikait azért néha és itt jön a városi biciklizés egyik legfontosabb szabálya, miszerint érdemes akkor elkezdeni forgalomban tekerni, ha van erőnlét. Amennyiben az eddigi legnagyobb megtett táv húsz méter volt és utána le kellett ülni két órára, akkor érdemes a bicikliutakat használni. A városi forgalom ugyanis tart egy minimális sebességet, melyhez, ha nincs erő, akkor elég könnyű balesetet szenvedni.

A második legfontosabb egy rendszeresen karbantartott,  jó minőségű kerékpár. Kellenek a jól fogó fékek, a legtöbb baleset elkerülhető velük. Emellett nem ártanak működő váltók és egyéb alkatrészek sem, főleg azok, amiket a KRESZ megkíván (csengő, lámpa, első küllőprizma). Városba érdemes odaillő gumikat felrakni a biciklire, melyek nem rendelkeznek mintázattal (Slick). Ezek első ránézésre szétkopottnak tűnnek, viszont aszfaltos környezetben jobban tapadnak, mint a bütykösek, továbbá a gördülési ellenállásuk is kisebb. A lakatról persze semmiképpen sem szabad elfeledkezni, itt lehet egy összefoglalót olvasni típusairól.

Ha már egy kicsit gyakorlottabbak vagyunk és összeszoktunk a várossal, érdemes elkezdeni az autók közt kerékpározni. Ez elsőre félelmetesnek tűnhet, mivel az autó lényegesen nagyobb és erősebb, mint mi. Amit viszont a köztük kerekezés nyújthat, az a sebesség. Míg bringagyászon már örülni lehet, ha húsz kilométeres végsebesség összejön, addig autók között a 30-40 sem ritka. Ez köszönhető nagyrészt annak, hogy nem kell gázként terjedő gyalogosokat kerülgetni. Így az idegeskedés is alábbhagy, az arc pedig kisimul. Persze autók közötti kerekezéshez érdemes legalább a KRESZ egy részét ismerni, illetve nem átmenni vakon minden piroson, azt senki sem szereti.

A városi kerékpározás elég összetett, igazán élvezhetővé némi gyakorlás után válik. Először még a félelem a legerősebb érzés, viszont már akár egy-két hónap múlva laza, autók közötti cikázássá válhat, ha megvan a kellő önbizalom. Ebből a szempontból Budapest évről-évre kellemesebb élményt nyújt, köszönhetően a kerékpáros boom-nak, illetve a CM-nek és a hozzá köthető aktivizimusnak.  A legfontosabb a félelem leküzdése, utána már nincs sok akadály és aki egyszer felült, már nem akar leszállni.

Sokan összeférhetetlennek tartják a kettőt, pedig, ha már kerékpárosként úgyis meghalunk, akkor miért is ne édesítenénk meg azt a pár évet még némi dohányzással. Persze, tudom, hogy a kerékpáros sportember (haha), ezért neki tiltott minden szer, ami jó, de ezért néha ki lehet hágni.

Amúgy szeretem ezeket a kérdéseket, miszerint én miért is dohányzom, hisz kerékpár van a lábaim között (más is, de az nem a blog témája), szóval biztos, hogy mindenem a sport, hisz egyértelmű, hogy én szeretnék lenni a Népszínház utca Lance Armstrong-ja. Pedig nem, sőt, eléggé távol áll tőlem, nem is azért csinálom, hanem mert jó. Életmódszerű mozgás, vagy mi a szösz. Ebbe az életmódszerűbe emellett belefér még a néha bőrizomtömlővel közlekedés is, de csak akkor, ha ittam. Emellett nagyjából tudom, hogy hol a határ, ha képességeim cserbenhagytak, nem ülök már biciklire, inkább hazatolom.

Miközben pedig ment a kerekes-cigis téma a fejemben, rájöttem, hogy két megosztó szokást is birtoklok egyszerre. Városban biciklizem, ami az EMPAMO-s szemléletűeknek nem tetszik, továbbá dohányzom, ami pedig az egészéges életmód internetes istenítőinek bántja a szemét. Viszont egyet nem csinálok: nagyrészt nem pofázom bele, hogy ki és mivel akarja megölni magát.

És nagyjából a nyolcadik napon megteremtetett. Agyváltó lusta örökhajtósoknak, vagy hegyen lakóknak. A Sunrace Sturmey-Archer S3X, egyenesen Tajvanról, melyet itthon persze nem nagyon lehet kapni. Egy megoldás arra a problémára, melyet sokan föltettek, sőt, még a nagy Sheldon Brown is írt róla. Amúgy kellemesen úri cucc, 130-150 dollár között indul és, ha egyedi fixi kell, akkor biztos megéri az árát.

Kicsit másnaposan határozottan jobban üt, ha látom, hogy valaki fölszerel egy lavornyi ledet a kerékpárja elejére, pusztán világítási célból. Néha jó lenne egy ilyen, mikor a kedves autós urak felkapcsolva felejtik a reflektort velem szemben. Bár lehet elégnének, amint bekapcsolom.

A projekt itt található