wunderbike

Tegnap elkezdtem szétszedni az ellopott hátsókerekű montimat. A fékek leszedésekor döbbentem rá, hogy egész jól lehet vele illusztrálni, hogy az MTB-s fékrendszerek honnan indultak és hova jutottak. A példa pedig az XT család lesz, mely a csúcskategória alatt tanyázik egyel, szóval ami újítás történik, az szinte mindig ide csorog le az egyébként megfizethetetlen XTR-ből.

Kezdjük is az első generációval, a Canti fékekkel. A képen látható darabok 1991-ből származnak, ennél a kezdeti modellnél még a hátsó féktestek hagyományos geometriával rendelkeztek, csak az elsőnél használtak fordított L alakú testeket. Az ereje már itt is brutális, erősen behúzott féknél lazán ki lehet állni egykerékre.

A következő nagy ugrás a V-fék volt, mely először 1996-ban érkezett meg az XT családba, az XTR-rel egyidőben. Emellett egyből megkapta a párhuzamos húzásra képes mechanikát, melynek segítségével a fékbetétek egyidőben és megfelelő szögben érték el a felnit, így egyből rendelkezésre állt a maximális fékerő. Mellesleg ezek a féktestem máig a bovdenes felnifékek királyai és könnyű súlyuk, illetve jó sártűrésük kapcsán a könnyű terepen versenyzők kedvencei.

Ezután már kevesebb idő kellett a következő nagy ugráshoz, mely bemutatta, hogy a Shimano nem szarral gurigázik, 2000-ben ugyanis bemutatták az első XT tárcsaféket, ráadásul egyből négy dugattyúval. Általában kisebb, de már pártíz lóerős motorokon szokott ennyi dugattyú lenni, a bicikliknél csak egy, vagy kettő. De megcsinálták, aztán pár év múlva abba is hagyták, de a lelkünkben örökké elni fog.

Az előző posztban végigvettem az agyfékeket, melyek közül akad örök darab és karbantartásigényes, de fejet letépő lassítást okozó is, ebben viszont a felnifékek jönnek. Nagy előnye ennek a féktípusnak a kis súly, az olcsóság, továbbá az egyszerű szerelhetőség. Hátrányuk viszont a kisebb fékerő, továbbá a nagyobb karbantartásigény, amely elsősorban a felni hibáira való érzékenységből fakad.

Vágjunk is bele az első delikvenssel, a patkófékkel, mely feltehetően az első biciklis fékrendszer volt. Itt két főtípussal lehet szembesülni, méghozzá az egyszerre mozgó fékpofák száma szerint: van egy -és kétforgáspontos. Az egyforgáspontosnál az egyik oldali szárny mozog, mely elérve az abroncsot, odanyomja a másikat is. Mint az egydugattyús tárcsánál. Kétforgáspontosnál a pillangó együtt mozog, egyszerre érve el a felnit. A kétforgáspontos modernebb, viszont bonyolultabb. Előnye a pontos beállíthatóság, hátránya a súly. Ezeket a fékeket elsősorban országúti kerékpárokra szerelik és versenyzésre termettek. Egy versenyen pedig viszonylag keveset kell megállni, ami sajnos meg is látszik, mivel ezek a legyengébb eszközök. Persze lehet kapni olyat, ami majdnem olyan jól fog, mint egy V, csak éppen hidraulikus tárcsa árban.

A második típus a villaszárra szerelhető fékeké. Ezek voltak a mountain bike-ok fékei a tárcsák előtt. Az első ilyen fék a cantilever (kanti), melynél az összekötő bovdent középről húzza a fékkar. Beállítani kicsit nehézkes, viszont jó féktesttel elég kellemes lassulást lehet elérni. Cyclocross gépeken a mai napig használják, mivel nem feszíti annyira a villát és a vázat, mint a véfék.

Mely a  leggyakoribb féktípus, holtversenyben a kontrával. Szintén Shimano találmány, szerencsére még a szabványok kora előttről. Itt a két féktest párhuzamos a küllőkkel és a bovden a tetejükön keresztül húz. Kevésbé merev, mint a kanti, viszont a fékhatás jobb, a nagyobb erőkar miatt. Ebbe a kategóriába tartozik a crosscountry versenyzők egyik kedvence is, a párhuzamos húzású V. Itt a fékpofa párhuzamosan mozog a felnivel, már a fékezés első pillanatától százszázalékos teljesítményt nyújtva. Súlya talán ennek a legkisebb, emellett a betét ehhez a legolcsóbb, így ez a leginkább ajánlott általános fék hobbicélra.

És végül, de nem utolsó sorban jöjjön egy igazi állat, a hidraulikus felnifék: elsősorban triálosok kedvelt fegyvere, viszont megtalálható néhány túrakerékpáron is. Párhuzamosan mozgó pofák, speciális szerelés és sok olaj jellemzi. Használata mellett kötelező a fékmerevítő, mivel úgy játszik a vázzal és a villával, mintha papírból lennének. Szinte egyedül a Magura gyártja őket és elég drágák, áruk egy kerékre a harmincezer forintot is elérheti. Nagy előnyük, hogy felnifékben nincs jobb, hátrányuk a drága betét, illetve a néha elpukkanó fékcsövek.

Ebben a két cikkben sikerült végigvenni az elterjedtebb féktípusokat, viszont a választáshoz nem sok segítség jött. Elsősorban azt fontos eldönteni, hogy mire kellenek. Ha csak menni, akkor egy agyváltós-kontrás, vagy pedig egy véfékes-szabadonfutós gép tökéletes a mindennapi használathoz. Persze az sem mindegy, hogy a vázon milyen előkészítés van, országútinál szinte az egyedüli opció a patkófék. Ha pedig versenyre kell, akkor mindig a helyzethez illőt érdemes választani. Könnyű terepen a véfék akár húsz-harminc dekával is könnyebb a tárcsánál, ráadásul jobb a sártűrő képessége is. A tárcsának viszont nincs konkurense, ha lassításról van szó. Nehéz ügy, azt tudom javasolni, hogy biciklivásárlás előtt kell megfontoltan dönteni és akkor nem érhetnek meglepetések.

A Shimano, mint a véfék atyja, rögtön tovább is gondolta az általa készített szabványt, méghozzá azzal, hogy miért is ne mozoghatna a fékbetét párhuzamosan a felnivel? Így folyamatosan teljes felülettel érintkezik, ezáltal nagyobb fékerőt fejt ki. Nagyon sok crosscountry, maraton versenyző még mindig ezeket a kicsikéket használja tárcsa helyett, ugyanis a fékerő hasonló, viszont a súly kisebb, a sártűrés pedig nagyobb.