A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
És még bámulatosabb, hogy a kilencvenes évek elején mekkora fejlődés volt, főleg a hajtókarok tekintetében. Két fontos újítás is megjelent és néhány, később letűnt fejlesztés is borzolta az idegeket.
Talán az egyik legfontosabb az áttérés a könnyített váltásra. Akkor már létezett a Hyperglide szabvány, amely lehetővé tette a pozícionált rendszereknek a negyedfordulatonként történő precíz láncátdobást, viszont elöl a kilencvenes évek elején még semmi könnyítés nem volt. Így viszonlag nagy erő kifejtését igényelte a váltás. Ezt orvosolták azzal, hogy a fogaskerekek néhol hullámosak lettek, illetve néhol úgy tűnik, mintha hiányoznának fél fogak. A terv sikerült, a váltás érzete tényleg jobbá vált.
A másik találmány a Hyperglide-C (Capreo, eredetileg a kiskerekű, hajtogatós biciklikre szánt rotor, illetve fogaskoszorú, melynél a bordák nem érnek ki a rotor végéig, így 11-es fogaskereket is tudott fogadni) szabvány, mely segítségével kisebb első fogaskerekekkel is el lehetett érni nagyobb áttételeket. Így már nem volt szükség 48 fogú tányérra elöl, hanem elég volt a 44-es is. Ezzel lehetett némi anyagot és súlyt spórolni, így születtek meg az első kompakt lyukkörű montis hajtókarok. Később ez szabvánnyá vált, ellentétben az országútikkal, ahol a kompakt annyira nincs elterjedve.
Azért történtek kísérletezgetések is, melyek nem kifejezetten állták meg a helyüket a későbbiekben, ilyen volt a Biopace lánctányér, mely nem hagyományos kör alakú, hanem kicsit ovális. Így elvben képes volt optimalizálni a tekerési erőt, mivel pont a holtponton volt szüksége kevesebb erőre a tekeréshez. Később ez a szabvány kihalt, talán annak is köszönhetően, hogy nem érződik lényeges különbség a hagyományos rendsze és e között, továbbá a felhasználása limitálva van a többsebességes biciklikre a folyamatosan változó lánchossz miatt.
Sikerült szert tenni két, egymást követő szériás Deore LX fékváltókarra. A kijelzős már az 1994-es év gyermeke, míg a kijelző nélküli olyan 1993-mas. Érdemes megfigyelni, hogy nagyjából ebben az évben kezdődött az integráció, ami később elég rendesen megölte a komponensek kombinálhatóságát, itt már például nem lehet leszedni a vátókart a fékkarról, ennek okán a karbantarthatóság is romlott, illetve már nem lehetett egyszerűen kicserélni egy rossz váltópodot. Ezért cserébe jött a kijelző, ami jó akkor, ha az ember szereti tudni, hogy milyen sebességben van éppen, viszont idővel letörik.
Végre valahára, egy pár szabad pillanat. Az előző poszban sikerült végigvenni a tengelyszabványok egy kis szeletét, elsősorban a régebbi montikra és országútikra koncentrálva, most pedig jönnek a hajtókarok, amik ezekre a tengelyekre kerülnek. Amikre pedig pedál kerül, mondjuk klipszes, vagy SPD, name your poison.
Szóval elindulunk a történelmi korok hajnalán. Valamikor valaki felkiáltott, hogy “heuréka” és innentől fogva a kerékpárt nem úgy hajtották, hogy ülve futottak, hanem rákerültek az első kezdetleges hajtókarok, melyek segítségével máris nagyobb sebességre volt képes az eszköz. Aztán csak gyártották és gyártották őket, egészen napjainkig. Ezek a karok ékkel csatlakoztak a tengelyhez, melyet ha sikerült jól rögzíteni, akkor nem lehetett kiszedni, ha pedig ki lehetett szedni, akkor idővel kijöttek maguktól. Az ékes hajtókarok anyaga általában acél, abból is olyan, ami egyszerre rugalmas és nehéz, így ötvözik eme két fantasztikusan negatív tulajdonságot. Az itthon piacon lévő országútik legolcsóbb és legrégebbi példányait lehet ilyen karral megvásárolni és amennyiben nem átépítésre törekszünk, érdemes minél nagyobb ívben elkerülni.
Ez után következik a négyszögtengely, melyet nagyjából az 1950-es évek óta használnak és máig szabvány az olcsóbb bicikliken. Egészen a kétezres évekig nem nagyon volt ellenfele, köszönhetően a viszonylag egyszerű szerkezetnek, illetve az elterjedtségnek. A Campagnolo még carbon hajtóművet is gyártott rá, melynek azért meg lehet kérdőjelezni az életképességét, mivel a karbon egy ilyen kis alkatrész esetében elsősorban a merevsége miatt lehet érdekes, melyből elég sokat levont a tengely. Mely itt egy viszonylag kis átmérőjű, tömör valami, ezért főleg a nagyobb tömeggel rendelkező játékosok alatt képes látványosan hajladozni, ilyenkor pedig jön a recsegő hang ahogy beleér a legnagyobb lánctányér az első átdobóba. Mellette szól, hogy abszolút szabvány, még a harcok előttről és szinte bármelyik üzemi konyhán be lehet hozzá szerezni alkatrészt, ezer forinttól ötvenezerig. További pozitívum még a viszonylag magas csapágyélettartam, hátránya viszont a súly (tömör tengely, ami persze van titánból is, csak kicsit drága) és a hajlékonyság. Amúgy alapbicikli építésére ez a legjobb, főleg, ha egy relatíve olcsón kapható régi XT (5000ft+), vagy 105-600 tricolor (6-8000ft+), esetleg Exage (5000ft+) hajtóművel párosítjuk. Campa fronton annyira nem vagyok otthon, de a “relatíve olcsó” kifejezés ott nem létezik.
Ezután eljövend a kilencvenes évek vége és hirtelen kitör a szabványháború. Mindez indult az 1996-os XTR és ‘97-es Dura Ace szériával, melyek egyik legnagyobb újítása a bordástengelyes középrész volt. Itt nem egy négyszöges végre fekszik föl a hajtókar, hanem a kis bordákra. Emellett a tengely üreges és lényegesen vastagabb, mint elődje. Ennek nagy előnye a megnövekedett merevség, illetve az összement súly, hátránya a csapágyak kisebb méretből következő kisebb élettartama. Ezt a szabványt viszont már levédette a Shimano, így hirtelen elkezdett mindenki sajátot gyártani, melyek minimálisan eltértek, viszont pont annyira, hogy nem kompatibilisek egymással. Így született meg az ISIS Drive is mely nyílt szabvány lévén igen sok gyártónál elterjedt. Persze mindenki kedvenc horgászcikk-gyártója nem teketóriázott soká és úgy gondolta, hogy miért ne lehetne még jobban megkavarni ezt a piacot. Így mikor a felsőkategória közepét és alját is felvértezte az új tengellyel, kétezerben kicsit megváltoztatta a szabványt, így született meg az Octalink V2. És itt most kicsit megállnék ordítani: NEM NAGYON ÉRDEMES OKTÁS ORSZÁGÚTI HAJTÓKART VENNI MONOBLOKK NÉLKÜL, MIVEL SZINTE MIND OCTALINK V1-ES. És ennek következtében a legolcsóbb monoblokk a 105-ös, ami pedig nyolc-tízezer forintot kóstál. Állatoknak persze megéri, hiszen például a Shimano egyik legkönnyebb hajtókarja erre a platformra megy rá, a 7700-as Dura Ace, kéttányéros verzióban mindössze 440 gramm és emellett csodálatosan néz ki (persze csak ezért mondom, mert van, de akkor is jól esik ránézni). Szintén zárójelben jegyezném meg, hogy az alap tengelyhossz 109,5 milliméter, egyedül az XTR ami 112,5, viszont az beszerezhetetlen, vagy, ha véletlenül van, akkor többtízezer forint is lehet.
Sima montis fronton szerencsére viszonylag egyszerű a helyzet, mivel az XTR kivételével mindenhol az újabb, V2-es szabványt használják (az ISIS persze kivétel, van rá viszonylag olcsón is minden, de, ha gondolkodnom kéne, hogy valami B+ cuccot vegyek, vagy egy használt Deore LX-et 8-10k-ért, akkor nem kell gondolkodnom). Ehhez a legolcsóbb monoblokk a BB-ES25 már olyan 2500 forintért kapható, szóval négyszögtengely-árban van a cucc. Emellett nagy előnye, hogy a jobb karok (Deore és fölötte) Hollowtech eljárással készülnek, ami annyit tesz, hogy a karok belseje üreges. Így kicsit ortopéd kinézet mellett igen kedvező tömeg-merevség arányt lehet elérni. Emellett az ilyen karok használt ára is barátságos, Kopott Deore már 6-8000 forint környékéről indul, Xt pedig már 12-15-től van. Nem egy hatezres, négyszöges XT, de kellemes. Országúti fronton az újabb Sora és Tiagra karok készülnek Octalink V2 csatlakozással, viszont hollowtech nélkül. Lehet, hogy ennyi pénzért inkább megérheti egy régi 600 Tricolor, ami viszont az Ultegra elődje volt.
Ezután a rövid szösszenet után pedig sikerült elérkezni az igazi szabványrengetegbe, amit nem lehet követni. Legalábbis én nem tudom. Ez többek között köszönhető az integrált tengelyes rendszerek árának, illetve annak, hogy sikeresen visszahozták a régi országútik középrészháborúját is. Alapesetben adott a Shimano Hollowtech II, üreges karokkal. A Campagnolo szintén rájött, hogy tíz évvel leragadt és azt hiszi a pacalról, hogy beton, szóval lehet jobban megérné új tengelyszabványt csinálni. Így lett az Ultra Torque. Persze nem kompatibilis, bár a szerszám szerencsére az. Ezután meg a vázgyártatók is úgy döntöttek, hogy jobb kábítószerezni, mint láncos kutyaként szolgálni a rendszert, szóval elindultak a különféle (elsősorban a középrész hosszúságával kapcsolatos) okoskodások. Így lett pressfit, bb30 és egyebek. Kiigazodni nehéz rajtuk, viszont még van pár jó évük, hogy aztán kitisztuljon a piac és kettő, maximum három maradjon talpon.
Ha nektek lennék, mit vennék?
Jó kérdés, mindig az adott helyzet szabja meg, de elsődlegesen kijelenthető, hogy octalink > négyszögtengely. Eltekintve a csapágyak gyorsabb kopásától és a V1-es rendszerek árától, meg tudom állapítani, hogy a nyolcvan kiló fölötti súlyom mellett is példás merevséget biztosít: hiába taposom, a kar nem nyeklik és nem nyaklik. Fanatikusoknak ajánlott, főleg, akik mondjuk hajlandóak hatvan-hetvenezer környékén áldozni egy használt biciklire. Nekik jó barátjuk lesz. Persze elsősorban montin, ahol már viszonylag olcsón lehet középcsapágyat venni (V2, nem lehet elégszer elmondani)
Országúton a helyzet még mindig eléggé poshadt és egyértelmű, a piacot tulajdonképpen uralja a négyszög, mint a túrórudikét a pirospöttyös. Hiába van már viszonylag olcsón használt octás kar, ha egyrészt a középrész embertelen áron van, másrészt pedig a piac nagy része még mindig maximum exage-es, de inkább az alatti bicikliket hajt. Nagyon sokszor ráadásul ékes hajtókarral, mellyel maximum kacsázni lehet egy tóban.
És pont az itthoni piac árérzékenysége okán nincs nagyon értelme integrált tengelyes cuccokkal foglalkozni, mármint amellett, hogy a csapágyak ott is hajlamosak párezer kilométer alatt megsemmisülni. Ha egy legolcsóbb kar újonnan harminc ezer forint, akkor a használtpiacon is minimum 15-20 ezerbe fog kerülni, plusz a csapágy. Mikor pedig valaki egy teljes, használt, volt felsőkategóriás gépre sajnál negyvenezer forintot, akkor nem fog huszonötből használt hajtókart venni. Inkább bemegy a legközelebbi nagyáruházba és szerez valami marokváltós hi-ten vázas csodát harmincért és az ötezres beállítás után boldogan hajtja az első harminc kilométeren. Ami után természetesen megsemmisül, de a fukarság az fukarság.
Új bicikli vásárlásánál, régi felújításánál sokszor lehet szembesülni azzal, hogy az egyik legfontosabb alkatrész, a hajtókar és a középrész kiválasztásánál szabványok egész tengere fölött rendelkezhetünk. Merevség és súly tekintetében kismillió lehetőség van kiválasztani az optimálisat, ami aztán rá tudja nyomni a bélyegét az egész kerékpárra. Meg persze a végső árra, hiszen párszáz forintostól egészen százhetvenezerig terjed a paletta. Ez az iromány segít eligazodni a rengetegben.
Először kezdjük a középcsapágyakkal. Itt két alaplehetőség van, az egyik a hagyományos középcsapágy, a másik pedig az iparis monoblokk. Sima középcsapágyból kétféle tengelyszabvány van (BMX-eket nem venném át, ott van még ezer, de műveltségem enyhén szólva hiányos) az egyik az ékes, itt a hajtókart egy ék rögzíti a tengelyhez, a másik pedig a négyszöges, itt egy csavarral, vagy egy anyával kell ráhúzni a kart a tengelyre. A hagyományos középrész hasonlít a kónuszos kerékagyra, itt is három fő rész van: tengely, golyóskosár, vagy csapágygolyók, illetve kónuszok. A monoblokkal szemben, ahol mindez integrálva van, karbantartás-igényességével tűnik ki, nem árt legalább évente egyszer kipucolni és beállítani a jó működés érdekében. Ezért cserébe viszont lényegesen olcsóbb a javítása, nagyjából száz forintért lehet benne golyóskosarat cserélni. A monoblokk elmegy párezer kilométert és utána kuka, mivel egy integrált rendszer, ezért nem lehet benne cserélni semmit. A mai kerékpárok elenyésző kisebbségét szerelik mostanában hagyományos középcsapágyakkal, elsősorban a legalsó, áruházi kategóriában, ha ilyet látunk, akkor érdemes köpni egyet és odébbmenni.
A monoblokkos rendszerek célszerszámot igényelnek a szereléshez, mely nem kifejezetten olcsó, míg a hagyományos középcsapágyat általában szét lehet szedni egy kalapács, egy csavarhúzó és egy állítható fogó segítségével. Van még egy harmadik szabvány is, ez az integrált tengelyes hajtómű, ennél a tengely a jobboldali hajtókar részét képezi, a csapágyak pedig külön csészékben ülnek. A legújabb trend, annyira nincs elterjedve, mivel a középkategóriában, vagy felette játszik, így nem az átlagos vásárló pénztárcájához találták ki.
A középcsapágyakat persze nem csak integráltsági fokuk és tengelyszabványuk kapcsán lehet összehasonlítani, hanem még átmérőjük, menetemelkedésük és és a becsavarás iránya szempontjából is. Van 68, 70 és 73 milliméteres szélességű, ebből a 68 a leggyakoribb, átlagos bicikliken leginkább ezzel lehet találkozni. A menetemelkedés és a csészék becsavarásának iránya szempontjából három féle lehetőség van, franciamenetes (tulajdonképpen kihalt, régi francia országútikon található csak), olaszmenetes (ez a régi olasz országútik sajátja), illetve angolmenetes, ami mostanában kváziszabvány országútik terén. A montiknál alapból csak angolmenetes, 68-as, illetve 73-mas középrészek vannak, ott szabványos volt már az első pillanatokban. Angol menetnél a hajtásoldali csésze balmenetes, míg olasznál jobb. A hajtással ellenkező oldali minden esetben jobbmenetes.
Régi oútiknál indul be igazán a káosz a szabványok terén, itt van angol, olasz és francia is. A francia igazából olyan, mintha nem lenne, így azzal, ha valaki régi Peugeot biciklit vásárol, tulajdonképpen jegyet vált a pokolba. Ha egyszer azon tönkremegy a középcsapágy, akkor rendes szívás van, ugyanis nem nagyon lehet olyan monót kapni, ami belemegy. Az olaszoknál általában olasz menet van (mily érdekes), ami szerencsére kapható mindenféle szabványból, viszont olasz négyszögtengelyesnél vigyázni kell, mert kétféle szabvány is van, az ISO, vagyis az európai négyszögkúp (Csepel, Miche, Thun és Campagnolo), illetve a japán JIS (Shimano, Ritchey és tulajdonképpen minden nem európai márka). Ezeknél a szabványoknál eltér a tengely végének méretezése, így tönkreteheti a hajtókar belsejét, mely ezután lötyögni fog és a kukában végzi.
Ezzel nagyjából sikerült is végigmenni a középcsapágyak misztikus birodalmán. Van persze egy alapelv, amit ha sikerül betartani, akkor kevesebb gond lesz: nem veszünk régi francia biciklit. Persze a Peugeot felirat jól mutat, viszont ha nincs a középcsapágyhoz alkatrész, akkor szívás. Ha valami régi olasz, akkor valószínűleg olaszmenetes lesz a csapágyazása, ha a hajtókar is valami európai márka, akkor pedig olasz szabványú lesz a tengelyrögzítés is. A Csepelboltban lehet olasz kúpos (ISO) monoblokkot beszerezni, amúgy elég ritka madarak. Vásárlás előtt pedig érdemes tájékozódni, sokat tud segíteni.
A következő cikkben tengelyszabványokról lesz szó, illetve azok hosszáról és a láncvonalról.
És elérkezett vala a századik poszt. Igaz, lényegesen több idő kellett hozzá, mint reméltem, de ember tervez, aztán pedig történik valami, vagy jó vagy rossz. Ami mindenképpen jó, hogy azért némi közösség elkezd szerveződni a blog körül és vannak olyanok, akiket érdekel amit csinálok, tulajdonképpen ez hajt. Meg a szilva tejjel, de azt csak a MOL miatt csinálnám.
Amit mindenképpen pozitívnak találok, hogy úgy érzem, sikerült valamit adnom a közösségnek és remélem tényleg hasznosnak találjátok az oldalon található információkat, talán sikerült pár látogatónak segíteni, hogy tisztábban lásson ebben a katyvaszban, amit kerékpározásnak neveznek. Remélem, hogy pár embert sikerült rávenni arra, hogy magának szereljen, vagy ha eddig csak kis javításokat eszközölt, akkor talán a blog hatására nekivágott néhány nagyobbnak is.
Nagyjából öt éve én is hasonlóképpen kezdtem. Először kellett egy bicikli, kocsmázni (mi másra, persze), elmentem a teszkóba és vettem egyet. Aztán, mint az áruházi kerékpárok általában, ez is elkezdett rohadni, úgyhogy elindult a költés, szépen lassan szinte minden lecserélődött rajta, persze a lehető legolcsóbbra, de így is fényévekkel jobbra, mint ami eredetileg volt. Nagyjából a kerékpár árával megegyező összeget költöttem rá, mikor úgy éreztem, hogy ebből elég és kell egy új hátas. Elkezdtem bújni az interneteket, hogy mit érdemes venni, illetve, hogy mi a legolcsóbb, már biciklinek nevezhető eszköz. Iwiwen találtam egy Schwinn-csepel ranger fully-t, mely egy darabig szolgált, viszont súlyában egy kamion veszett el.
Később, mikor ez már kevésnek bizonyult, rábukkantam egy Merida Dakar 670-re, CroMo vázzal és full Acera szettel, nagyjából harmincezer forint környékén, amit megvettem. Ezután történt a tényleges átváltozás, mivel az Acera presztízsértéke nagyjából nulla. Elkezdtem vadászni olcsón tulajdonképpen mindent, illetve csak egy hátsóváltót. Nagyjából fél éven belül már annyi alkatrész gyűlt össze, hogy kijött belőle egy másik bicikli, melyet már nagyrészt én raktam össze és a Dakar elment. Helyette lett egy MATTS, szintén merida, már nagyrészt Xt meg LX cuccokkal, illetve projektként átalakult a tecsós egy háztartási hulladékokból készült patkány egysebivé, mely nagyjából egy napot élt, utána ellopták.
Később a Matts üléscsövével is így történt, ekkor azért elég hevesen anyáztam, viszont találtam nagyjából az ülés és a cső árában egy Scott YZ4-es vázat Bikemag aprón, ami még méretben is jó volt. Áttettem rá a cuccokat már tulajdonképpen egyedül és folytatódott a bővítgetősdi. Került rá egy oktás LX hajtókar, így már teljesen LX-XT lett a váltás meg a hajtás. Ekkor jött a hazaköltözés és nyílt egy országútis oldalág egy nyolcvanas évek végi MBK (Motobécane) személyében. Suntour-Shimano vegyesvágott, kis váz, fordított-vágott koskormány. Szintén ezzel egyidőben szembesültem azzal, hogy nem találok munkát, így a scottot elkezdtem hirdetni. Ez elég sokáig tartott, a végére pedig csak alkatrészenként tudtam nagy nehezen eladni. Nagyjából egy évem és százötvenezer forintom volt benne, a végén pedig örültem, hogy sikerült megkapni érte a hatvanat.
Mindeközben persze az MBK-t nyúztam és belemerültem az országúti szettekbe, melyek azért kicsit többen vannak és bonyolultabbak, mint a montisok, főleg a szabványok híján. Ez a merülgetés tartott egy darabig, mikor szólított a kötelesség és elhagytam az országot, hogy ne haljak éhen. Következett egy rövid manchesteri kitérő, persze nem kerékpár nélkül, először valami fos Raleigh alu monti, majd később egy Diamondback össztelós, utána pedig egy Sora szettes, fékváltós, alu Trek1000 országúti volt alattam, mivel seftelni kellett. Később egy magyar kolléga lehúzta mindenemet, így jöhettem haza és kezdhettem a nulláról az egészet.
Itthon különféle kisebb állásnak látszó tevékenységek, illetve a teljes nincstelenség fogadott, átlag heti két-háromszor tettem meg kerékpárral az Érd-Budapest távolságot, illetve leadtam pár kilót. Csodálatos időszak volt, a fejlődés bármilyen jele nélkül. De örültem, hogy néha tudtam enni, illetve venni egy-két cuccot az MBK-ra, mert amortizálódott rendesen. Aztán idővel lett munka, meg elkezdtünk Devecserezni, így lett végre új váz, egy hatvanas KTM Strada RC személyében. Először vázváltós-skorpiókormányosként indult, később 8x2-es, egyneskormányos fékváltókarossá, még később pedig nyűggé alakult, mivel a jelenlegi helyzetben egyszerűen nem lehet eladni.
Miután ez a projekt tulajdonképpen elkészült, az lett vele, mint általában a pojektekkel, elveszett az érdeklődés. így elkezdtem új vizekre evezni, mely vizet egy Giant Cadex karbon-cromo váz jelenti. Előtte hajtottam egy darabig egy Cube Reaction Team-et, mely a kétezres évek abszolút csúcsa volt, jó kis Easton csöves 7005-ös alu vázzal. Súlya egysebisként semmi, ha meg mentem vele, akkor folyamatos mosoly. Így sikerült bekerülni a grammok bűvöletébe és ide lehet visszavezetni a Carbon projektet is, mely halad és ha minden igaz, akkor ebben a hónapban többé-kevésbé készen is lesz, aztán már csak finomítgatni kell, bár eddig is sok szopás volt vele.
Nagyjából ez a pár gép, mely a kerékpáros pályafutás gerincét adja, látható, hogy volt itt sokminden az olcsótól a drágáig, Hi-Ten acéltól a karbonig, egyedül a titánium maradt ki, de egyszer majd talán azt is bepótolom. Emellett törekedtem arra, hogy mindig használható szettjeim legyenek, illetve, hogy ne legyen szűk keresztmetszet a biciklijeimen. A maximalizmus néha hátrány, a pénztárca számára legalábbis mindenképpen.
A jövő érdekes, jövő héten remélhetőleg kerül végre elsővilla a karbonba, így már csak fékpofa kell és akkor már csak a simítgatás van hátra. Remélhetőleg lesz egy hajtókarcsere egyik ismerősömnek és a régi hajtókart föl tudom használni a téli gép építésébe, mely egy Trekking-CX hibrid szörny lesz, a szokásos XT-s tengelyen mozogva. Szeretek beteg dolgokat építeni, na.
Becsapós cím, mivel a típusból feltehetően készült párezer darab. Amiben viszont különleges, hogy át lett alakítva, így ejtő helyett most pályapapucs büszkélkedik rajta. Mivel egysebességesnek készül, ezért nem lesz rá szükség többet váltóra, így bátran vágtam bele az átalakíttatásába, mely után végre rendesen meg tudtam feszíteni a láncot. Az ejtőpapuccsal ugyanis az a gond, hogy nem engedi előre-hátra mozgatni a kereket, így maximum akkor lehet jó lánchosszt kihozni, ha a szerencse mellénkszegődik. Most nem történt ilyen, viszont egy huszáhegesztéssel megoldódott a probléma. Emellett a projekt jelenleg béta kettes állapotánál tart, még csak halványan dereng a fény az alagút végén, viszont biztos vagyok benne, hogy ha egyszer kész lesz, akkor az egyik legjobb biciklimet fogom tulajdonolni.
És ez a jól végzett munka rutinból szenvedésbe lépett át, köszönhetően a régi technikának. Lényegesen kellemesebb sajtreszelővel maszturbálni, mint ezeréves országúti fékkart összerakni. A régiek ugyanis úgy gondolták, hogy nem kell a bilincsre integrálni azt az anyát, ami tartja a fékkar csavarját. Ennekutána minimum sztárnőgyógyásznak kell lenni a csavar betekeréséhez.
Sokan és sok helyen temették már a kerékpár egyik legfontosabb alkatrészét, a láncot. Egy roppant bonyolult eszközről van szó, melynek van karbantartásigénye, emellett viszonylag nehéz és szerelni sem éppen könnyű. Leváltására megannyi ötlet született már, csak éppen valahol mindig elbuktak. Ez a bukás pedig már az első pillanattól látható volt, illetve első ránézésre észre lehetett venni: az árcímkén. Míg a lánc a tömegtermelés okán még bonylultan is relatíve olcsó, addig a különféle, kisszériás megoldások nem nyújtanak annyit, mint amennyibe kerülnek.
De kezdjük is a legújabbal, mely ráadásul magyar fejlesztés és annyira nem új, a Stringbike-kal. Itt kedvenc, sokdarabos fémeszközünk szerepét huzalok veszik át, melyek föl-le tekerednek a hátsó agyról. Előnye az extremitás, és a fokozatmentes állíthatóság. Hátránya, hogy csak teljes kerékpár formájában kapható, illetve, ha egyszer lesz belőle átalakítókészlet, az sem a közép -és alsókategória szerelmeseinek fog szólni.
Kicsit régebbi találmány a fogasszíjas hajtás, melyből létezik karbonverzió is. Csak agyváltós gépeken alkalmazzák, abból is elsősorban a felsőkategóriában. Előnye, hogy igen könnyű és időjárásálló, továbbá igen mutatós. Nagy hátránya viszont, hogy speciális váz kell hozzá, melynek szét lehet szedni a hátsó háromszögét, mivel a szíj végtelenített. Emellett a speciális hajtókar és hátsó fogaskerék szól még ellene. Elterjedtebb, mint a huzalos verzió, de forradalmat ez sem csinált.
És végül, de nem utolsósorban jöjjön egy igazi unikom, mely a karbantartásmentes biciklik szerelemeseinek szól: a kardántengely. Szinte teljesen ismeretlen itthon, Ebay-en viszont lehet kapni átalakítókészleteket, nem is olyan drágán. Nagy előnye, hogy szinte bármelyik agyváltós biciklin alkalmazható és elég egyet venni belőle egy életre. Hátránya a súly, a nehéz beszerezhetőség és a rossz hajtáshatékonyság.
A bemutatott három alternatív módszer inkább érdekesség, mint megoldás. Kérdés egyáltalán, hogy kell e megoldás, a lánc nemhiába szinte egyidős a kerékpárokkal. Mind beszerezni, mind pedig szerelni könnyű, emellett igen hatékony. Persze van egy pont, ahol már nem lehet lejjebb menni a súllyal és szalag kell, vagy éppen valaki a fölsózótt antarktiszon akar kerekezni és kardán. De a legtöbb egyszerű kerekesnek bőven megteszi az átlagos lánc is.
Mióta feltalálták a hajtást, azóta meg is kell állni valahogy. A kerékpározás elején, mikor a vázak csak a futás felgyorsítását szolgálták, addig egyszerű történet volt: le a lábat és már be is következett a lassulás. Később azért, ahogy képbe jött a pedálozás, egyre újabb és újabb eszközök jelentek meg a bicikli lefékezésére.
A fékeknek alapvetően két fajtájuk van: a felnifék és az agyfék. A felnifék karok segítségével nyomja rá a fékpofát az abroncsra, ilyenek a patkó -és kantifékek, továbbá a legnépszerűbb, a V-fék. Agyfékkel a kerék agyát lehet megfogni, ennek legismertebb fajtái a tárcsafék és a kontra. A mai posztban velük fogok behatóan foglalkozni.
Kezdjük is talán a legnépszerűbbel, mely nem más, mint a kontra. Itt a pedál hátrafelé tolásával képződik a fékerő, mellyel akár blokkolni is lehet a hajtott kereket. Előnye az egyszerűség és a karbantartási szükséglet minimális volta, egy kontrás hátsóagy akár ötven évet is elmegy különösebb szervizelés nélkül. Hátránya viszont az adagolhatóság hiánya, illetve a hosszabb fékezések során föllépő melegedés. Általában hagyományos bicikliken, illetve agyváltósokon lehet fölfedezni. Szabadonfutóval értelemszerűen nem kompatibilis.
Dobfék: ritka madár, elsősorban régebbi bicikliken. Nem zavar sok vizet, sem fékerő, sem karbantartás szempontjából. Általában rögzítőelemek meglétét kívánja a vázon, ennek hiányában különféle bilincses felfogatásokkal lehet próbálkozni. Sok mindent nem lehet elmondani róla, ugyan olyan, mint az autóké, csak kisebb.
Tárcsafék: elsősorban a downhill szakág igényei hívták életre, az egyik legerősebb létező fékrendszer. Létezik mechanikus (bovdenes) és hidraulikus (olajos) verzió, egytől négy munkahengerig. Egy munkahenger esetén az egyik fékpofa fix, a másik, mozgó nyomja hozzá a tárcsát. Több henger esetén a két pofa együtt éri el a féktárcsát. Előnye, hogy független az időjárástól, szinte mindegy neki, hogy esik -e vagy süt, mindig ugyanúgy fog. Egyedül a sarat nem szereti, ilyen helyzetben nagyon gyorsan kopik a betét és el is dugulhat. Mellette szól, hogy képes megállítani egy hetvennel száguldó, riderrel együtt 100-110 kilós tárgyat, méghozzá rövid idő alatt. Hátránya az ára, illetve a súlya, emellett városban teljesen fölösleges.
Görgősfék: valahol félúton van a dobfék és a tárcsa között, itt kis görgők szorulnak a helyükre fékezés közben. Ereje a jobb véfékeket közelíti, viszont cserébe közel a kontra igénytelenségével szolgál. Hátránya a súlya és kerekenkénti húszezer forint körüli ára, továbba a speciális felfüggesztések szüksége a vázon. Általában drága agyváltós gépeken lehet látni, tulajdonképpen a tökéletes városi fék lehetne, ha nem kerülne annyiba, mint egy bicikli, illetve nem csak a Shimano gyártaná.
Az agyfékek megannyi előnnyel rendelkeznek, az egyik legfontosabb talán az, hogy függetlenek a felnitől, így nem koptatják szét azt, illetve nem kell szenvedni a nyolcasokkal. Emellett viszonylag kevés karbantartással is örökéletűek. Viszont minden komolyabb típushoz külön felfüggesztés kell a vázra, emellett nem is olcsóak. A tárcsafékeknél pont a karbantartás ára (drága betét, hidrósnál drága olajcsere) lehet visszatartó erő, viszont egy jobb hidraulikus képes akár egy elefántot is megállítani.
A Shimano montis termékpalettájának a teteje az XTR széria, vele van pariban az országúti leg, a Dura Ace. Irtózatosan drága, nagyon szép és elképzelhetetlenül könnyű. Míg egy átlagos, középkategóriás hajtómű nem ritkán 6-700 grammot is nyom, ez alig négyszázat, megemelve űgy tűnik, mintha nem is lenne súlya. Ára viszont van, az újabb, Hollowtech 2-es kivitel alig 150-160 darab ezrest kóstál. Ez még csak sima Octalinkes és szolgáltat egy érdekességet: úgy tűnik, hogy a Shimano-nál nem vezették be az üregesre kovácsolt kar (Hollowtech) intézményét az országúti termékpalettán. Mondjuk meg is értem őket, így lényegesen szebb és filigránabb maradt , mint a montis karok, ráadásul könnyebb is. A csúcsok csúcsa, ráadásul, mivel régebbi modell, már egész olcsón hozzá lehet jutni, általában húszezer forint környékén, vagy alatta tűnnek föl a használt darabok.
Utolsó kommentek