Sikerült szert tenni két, egymást követő szériás Deore LX fékváltókarra. A kijelzős már az 1994-es év gyermeke, míg a kijelző nélküli olyan 1993-mas. Érdemes megfigyelni, hogy nagyjából ebben az évben kezdődött az integráció, ami később elég rendesen megölte a komponensek kombinálhatóságát, itt már például nem lehet leszedni a vátókart a fékkarról, ennek okán a karbantarthatóság is romlott, illetve már nem lehetett egyszerűen kicserélni egy rossz váltópodot. Ezért cserébe jött a kijelző, ami jó akkor, ha az ember szereti tudni, hogy milyen sebességben van éppen, viszont idővel letörik.
1992-es XT fékváltókarok egymás közt
Érdekes év volt 1992. a Deore XT alkatrészcsalád életében, ugyanis kevés olyan év volt, mikor egy alkatrészből egyszerre háromfélét is gyártottak. Akkor a fékváltókarok voltak terítéken, így egyből a korlátlan választási lehetőségek erdejében érezhette magát a vásárló, főleg az akkor megjelent Rapdifire plus rendszer miatt.
Az eltérés a Rapidfire és a plus verzió között a váltókarok elhelyezkedésében rejlik: míg a simán két, hüvelykujjal kezelhető gomb van, addig a plus fölfelé váltáshoz (a fölfelé ez esetben annyit tesz, hogy nagyobb áttételről kisebbre) a hüvelykujjat, míg lefelé a mutatóujjat veszi igénybe. Ez többek között téli kesztyűben tekerésnél előnyös, mivel az régebbi rendszer gombjai elég közel voltak egymáshoz.
Ez eddig két választási lehetőség, viszont volt még egy Shimano technológia, ami akkor élte virágkorát, ez pedig a Servo Wave. A lényege, hogy a kar elindulásakor sok bovdent húz, így a fékpofák hamar elérik a felnit. Mikor már elérték, akkor pedig kevesebbet. Így, a fékpillangók kezdeti mozgása, ami igazából nem igényel sok erőt, gyorsan valósul meg, mikor meg arról van szó, hogy oda kell nyomni, akkor a kisebb áttétel miatt erősebben szorulnak.
Baloldalon, a Servowave és Rapidfire plus, középen a sima Servowave és jobboldalt pedig az egyenletes húzású kar. Mindhárom kar mellőzi a visszahúzó rugót, helyette egy dugattyú jellegű valami tolja vissza. Ennek nagy előnye, hogy lényegesen lassabban kotyogósodik ki. A simán ráadásul van még egy állítócsavar is, ami a kar házát húzza kicsit összébb.
Kár amúgy, hogy a dugattyús rendszer kihalt, mivel a rugósnál nagyon sok esetben már gyárilag kotyog a fékkar, ami elég jól megfigyelhető a rekreációs kategóriánál (Aceraalivioaltus). Ez kellemetlen lehet, főleg, ha az ember hozzászokott a jóhoz. Ezek az STI-k még húsz év után is valami irtózatos összerakottság-érzést keltenek az emberben, látni, ahogy működik a technika, ráadásul egy betonbunker biztonságával teszi azt.
Őt használtam is egy darabig, ráadásul van rajta egy kis ablak, ahol meg lehet figyelni, hogy konkrétan hogyan működik a rendszer. Elég nehéz és nagyon egyben van. Itt éreztem először, hogy a Servowave jó. Úgy ki lehet állni vele elsőkerékre, mintha nem sima kantik lennének a biciklin, hanem párhuzamos XT véfékek.
És ő lesz majd a Wheeleren, ha egyszer végre megjön. Igazán jól fog menni a Suntour XC Pro szetthez, melyet anno kicsit Xt fölé pozícionáltak és az elméletileg Easton aluvázhoz. Nyamm.
A fékek evolúciója
Tegnap elkezdtem szétszedni az ellopott hátsókerekű montimat. A fékek leszedésekor döbbentem rá, hogy egész jól lehet vele illusztrálni, hogy az MTB-s fékrendszerek honnan indultak és hova jutottak. A példa pedig az XT család lesz, mely a csúcskategória alatt tanyázik egyel, szóval ami újítás történik, az szinte mindig ide csorog le az egyébként megfizethetetlen XTR-ből.
Kezdjük is az első generációval, a Canti fékekkel. A képen látható darabok 1991-ből származnak, ennél a kezdeti modellnél még a hátsó féktestek hagyományos geometriával rendelkeztek, csak az elsőnél használtak fordított L alakú testeket. Az ereje már itt is brutális, erősen behúzott féknél lazán ki lehet állni egykerékre.
A következő nagy ugrás a V-fék volt, mely először 1996-ban érkezett meg az XT családba, az XTR-rel egyidőben. Emellett egyből megkapta a párhuzamos húzásra képes mechanikát, melynek segítségével a fékbetétek egyidőben és megfelelő szögben érték el a felnit, így egyből rendelkezésre állt a maximális fékerő. Mellesleg ezek a féktestem máig a bovdenes felnifékek királyai és könnyű súlyuk, illetve jó sártűrésük kapcsán a könnyű terepen versenyzők kedvencei.
Ezután már kevesebb idő kellett a következő nagy ugráshoz, mely bemutatta, hogy a Shimano nem szarral gurigázik, 2000-ben ugyanis bemutatták az első XT tárcsaféket, ráadásul egyből négy dugattyúval. Általában kisebb, de már pártíz lóerős motorokon szokott ennyi dugattyú lenni, a bicikliknél csak egy, vagy kettő. De megcsinálták, aztán pár év múlva abba is hagyták, de a lelkünkben örökké elni fog.
Utolsó kommentek